Történelmünk és kultúránk

Parajdot a só tette egyedülállóvá a székelyföldi települések sorában. A só határozta meg a környékbeli falubokrok kialakulását is. Parajdnak a történelmét is a sóba, illetve a sóért vésték. Nincs az az utazó, diplomáciai küldetésben lévő, Európát megjárt államférfi, aki a parajdi sóbércek láttán ne  kiáltana fel elragadtatással: ilyent vagy ehhez hasonlót életében még sohasem látott!

Orbán Balázs páratlan remekművében, A Székelyföld leírásában romantikus lelkesedéssel a Székelyföld kincsesbányájának nevezi a föld keblében rejtőzködő, a föld felszínére “kitörő” sóbérceket. Századokon át a Kalonda, Bucsin, Tolvajostető hitvány, köves útjain az egész Székelyföldről, Brassóból és Fogarasról ráf nélküli, úgynevezett “fakószekerek” vonultak Európa “fehér hollója”, a sóbánya felé, hogy a természet nélkülözhetetlen adományát eljuttassák Erdély minden részébe.

Bármennyire hihetetlennek tűnik, a parajdi sóról dr. P. Madar Ilona kitűnő néprajzi tanulmányát leszámítva, nem jelent meg összefoglaló munka. Horváth István  geológus  rövid tanulmánya az első lépések egyike. Remélhetőleg az olvasó rövidesen kezébe veheti az ezer oldalra tervezett, tizennégy szerzőtől származó monumentális sóvidéki monográfiát. A középkori oklevelekben sófalvi, majd parajdi aknaként emlegetett sóbánya a székelység múltjának amolyan “borostyánköve”. Sűrítve mindent megtalálunk, ami e népcsoport múltját meghatározta, s annyira titokzatossá, egyedülállóvá tette. A múltat tudatosítani kell, mint ahogyan a “Nincsen élet só nélkül!” latin közmondás mély értelmét is. Horváth István ezt teszi rövid tanulmányában.

Micsoda föld az, amelyhez ilyen hűséggel lehet ragaszkodni? Csodálatos föld! Beletemetik a sós, agyagos földbe az ősöket, apákat, anyákat, testvéreket, s kikel belőle a művészet. Akit egyszer meglegyintett, megsimogatott a parajdi sós levegő, egész életében szerelmese marad a kistájnak és emberének. Horváth István tanulmányának megírásánál minden bizonnyal a Lukács András kapuszékén olvasható intelem is közrejátszott: “Legyen bár hajad méteres, araszos bajszad, szakállad, addig itt pihenőt ne keress, míg népedet nem szolgáltad!”Ki-ki tehetsége, tudása, lelkiismerete szerint szolgálja szűkebb és tágabb értelemben vett szülőföldjét! Erre példa e rövid tanulmány is. Igazi értéke  Plájás István ragyogó fotóiban is rejlik. Csak az tud így tájat, ”lélektelen követ” fényképezni, aki rajongásig szereti a választott települést. A tanulmányíró és a fotós egymásra talált. Így született e kis könyvecske.

Fogadják szeretettel!                                                                                                                                     

                     Tófalvi  Zoltán

A “székely“ só hazája - Erdőelve

                “… és meg kell látnod Erdélyt…                 és meg kell látnod Erdélyt

                - egy késő délután -                                    hol Istvánunk óta

                s a szürkület utáni                                       több őrtüzet látott,

                mély erdőt, mely növeszti                            mint békés napvilágot

                a roppant kopjafát.                                      a vén Európa…”

Bágyi Bence Jakab: Fiamnak

 
Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsylvania: az erdőkön túli tartomány, lényegében egy földrajzi fogalom, melyet gazdag, hányatott történelmi múltja és sokat szenvedett népe tölt meg emberi tartalommal.

Különös, varázslatos táj. Szédítő történelmi, politikai és emberi csatározások színhelye. Összegubancolódott nemzetek véres és gyűrött nászágya. Zárt és nyitott világi eszmék és bujdosók menedéke vagy börtöne. Róma és Bizánc vallási és kulturális küzdőtere. Napkelet és Napnyugat politikai kötéltáncosa. Ady Endre “kompországa”. A mindenkori székely “Golgota”.

Az idők folyamán sok gazdája volt. És orvgazdája még több. Egyetlen áldása, amely időnként átokká keseredett, a gazdagsága. Felbecsülhetetlen természeti adottsága évezredek óta elkápráztatta a térség kis és nagy népeit. Hatalmas erdőségei, bortermő dombvidéke és hósapkás bércei otthont tudtak biztosítani mindenféle népeknek.

Erdély történelmet, legendát, álmot és valóságot idéz egyaránt, magyarnak, románnak, szásznak, szerbnek más-más árnyalásban. A történelmi Erdélyben esett meg a gyönyörű csoda - hiteti velünk az idő -, hogy három nép élt benne, majd ezer esztendőn keresztül, megőrizve saját kultúráját, meggazdagodva egymás színeivel. Megelőzve a svájci kantonéletet, Erdélyben mondták ki először Európában, már a XVI. században a vallás- és gondolatszabadságot.

            Erdély feneketlen kincsesládája a föld alatt rejtőzik. Arany, ezüst, drágakövek, ritkafémek, uránérc és vastellérek sokasága alkotja Erdély sokak által kívánt hozományát. Földgáztelepei és termálvíz-feltörései meleget adnak és biztonságot. Borvízforrásai és kéngázas kigőzölgései gyógyulást nyújtanak a szenvedőknek. És végül, de nem utolsósorban Erdélyország sója. Ősi legendák sóbálványainak anyaga. Minden ételféleség íze, lelke.

Kővári László 1852-ben így ír “Erdély régészei” című munkájában: “Nincs ország, mely a természet és történet kezéből több anyagot nyújtana egy múzeumnak, mint Erdély”.

Hol is lehetne szebb hazája a ”székely” sónak? Erdélyország keleti részén, a Székelyföld Sóvidékén, a Görgényi-havasok lábánál, egyszer…, nagyon régen…, valaki sóra bukkant.

Talán így is kezdődhetne a székely sóbányászat története…